Felszíni Flottajelvény - Flotten-Kriegsabzeichen

A flotta kérdése és annak mérete nagyon sokáig, akár napjainkban is befolyásoló tényező, amikor összemérik kettő ország relatív erejét. Nem volt ez másképpen Németország esetében sem, de ez a relatív erő jelentősen megcsappant az első világháborút lezáró béke következményeképpen. A valaha erősnek számító fegyvernemet erősen megcsonkították. A hajók nagy részét elsüllyesztették, illetve amelynek még hasznát vették azt át kellett adják a szövetséges hatalmaknak. A megmaradó hajók jelentéktelenek, elavultak voltak, illetve nem tartottak rájuk igényt. Ezzel a győztes nemzetek biztosították magukat, hogy Németország tengeri ereje nem jelent fenyegetést számukra.

A béke feltételeinek értelmében építhettek hadihajókat a németek, de az vízkiszorításuk nem lehetett több, mint 10.000 tonna. Rengeteg új megoldásnak és a mérnökök újításainak köszönhetően ezek az új, kisméretű hadihajók gyorsabbak, strapabíróbbak és ütőképesebbek voltak, mint elődeik. Az angolok ezeket mint „pocket battleship” azaz zsebcsatahajó nemlegették.

A sorban az elsők pedig 1933-ban a „Deutschland”, majd 1934-ben az „Admiral Scheer”, végül 1936-ban az „Admiral Graf Spee” voltak.

Ez az időszak azonban nem tartott sokáig, hiszen mint minden más fegyvernem esetében, a szabályozást itt is megszegve 1935-ben vízre bocsátották a „Gneisenau”, valamint a „Scharnhorst” elnevezésű csatacirkálókat. A fegyverkezés ezek után sem állt meg, hiszen 1940-ben a „Bismarck”, majd 1941-ben a „Tirpitz” csatahajók is elkészültek. Őket már modern nehézcirkálók kísérték útjaikra, mint a jól ismert „Blücher”, „Admiral Hipper”, vagy a „Prinz Eugen”.

A Prinz Eugen. A fotó Kielben készült 1941-ben.

A haditengerészet is aktívan részt vett a háború kitörése után a hadműveletekben. Szeptember 3-án már sor is került az első összeütközésre a szövetségesekkel. 1940-ben pedig oszlopos szerepet kaptak a Weserübung Hadműveletben, melynek Dánia és Norvégia megszállása volt a végcélja.

1941. április 30-án Raeder nagyadmirális által keltezett dokumentum határoz a jelvény kiérdemlésének alapfeltételeiről:

- Az Anglia ellen vívott, hosszú távokat átívelő küzdelemben szerzett érdemekért, mint a blokád szűkítése és jelentékeny mennyiségű tengeri rakomány elsüllyesztése, amely egyaránt vonatkozik a csatahajók legénységére, mint a kísérő nehézcirkálókéra. A jelvényt az összecsapásokban megsebesültek és elhunytak is kiérdemelhették úgy, mint a hajók legénységének bármely tagja. Viselése hasonlatos az eddig bemutatott jelvényekéhez, hiszen szabályosan azt a bal zubbonyzseb középső részén lehetett, amennyiben más magasabb, mint mondjuk a Vaskereszt 1939-es Változatának Első Osztálya nem volt a kitüntetett tulajdonában. Ekkor, mint ahogyan ezt már többször példaként említettem a magasabbnak számító elismerés került középre.

A jelvényt Adolf Bock (1890-1968.) tervezte, melyhez a „Scharnhorst” csatacirkáló adott inspirációt. Ennek a jelvénynek az esetében az első a gyártók sorából a berlini Schwerin volt. Gyártása azonban az alapítástól számítva kettő hónap csúszással indul meg, ennek okát sajnos nem tudjuk, erre forrás az Uniformen Markt 1941. júniusi száma, amely ide vonatkozó utolsó bejegyzésében említi, hogy a jelvény formája elkészült és jóváhagyták, de még nem került gyártásra. Legyártott példányokra csak a novemberi számban van leghamarabb példa, szintén 1941-ből.

A fotón a "modellként" szolgáló hajó a Scharnhorst látható. A fedélzeten jelentékeny mennyiségű jég figyelhető meg. A fotó 1940-ben készült ismeretlen helyszínen.

Megjelenésében, formájában egy aranyozott ovális babérkoszorú, amelyet alul egy stilizált szalag tart össze. Felül 12 óránál látható a jellegzetes sas. Szárnyait széttárva fejét balra fordítja, karmai között egy kisméretű szvasztika látható. A koszorú a háború folyamán végig aranyozott vagy aranyszínűre festett. A koszorú közepén szemből ábrázolva jelenik meg egy csatahajó, amelynek három ágyús tornya közvetlenül előre mutat. Maga a hajó már ezüstözött színű és nem arany.

A fotón a jelvény helyes viselése látható. A fotón szereplő személy Günter Rabe.

Az alább bemutatott jelvény egy berlini gyártmányú Schwerin példány. Az aranyozása kopott úgy, mint a központi hajóformát borító ezüstszín. A kopásoknál abszolút megfigyelhető a Tombak alapanyag előbukkanása. A sas mellén és lábain nincs tollazat, felülete sima. A hátoldalon látható a javítás és sérülésmentes zsanértömb, tű és szerelék. Itt érdemes megfigyelni, hogy a koszorú hátoldalára is jutott az előoldal felületkezeléséből. ezen kívül még kiemelném a hátoldalra gravírozott nevet. Ennek korabeliségére csak nagyon kevés alkalommal tekinthetünk kétségtelenül eredetiként (hagyatéki előkerülés, igazolt, dokumentált, ásott darabok). Sokan a fém patinájának egykorúságát, azonos tónust figyelik, de olykor egyes fémek remekül reagálnak bizonyos körülmények között és sokkal fiatalabb módosítások is tűnhetnek első ránézésre egykorúnak az alapfelülettel.

A jelvény elő és hátoldala. Érdemes megfigyelni a kiváló színtartást.

A most bemutatott példány egy magas minőségű, remek darab, amely a gyártó neve felett viseli tervezője nevét is. Azért, hogy összehasonlítható legyen a minőségbeli különbség későbbiekben nézzünk meg egy a háború későbbi szakaszából származó jelvényt is.

A hátoldali fotón jól látható, hogy a gravírozás nem amatőr munka.

 

Közeli fényképeken a tömbzsanér és a beakasztókampó.

 

A következő jelvény alapanyaga cink. Részletei a Schwerin példánnyal összehasonlítva jelentősen gyengébb, szegényesebb. Az aranyozásból már csak néhol láthatunk elenyésző mennyiséget a koszorú mélyebb pontjain. Hátoldalán a készítő cég nevének monogramja látható (R.S. & S.), amely a gablonzi székhelyű Richard Simm & Söhne céget jelöli. Tűje pótolt, de maga a pótlás kora már nem állapítható meg.

A jelvény elő és hátoldala. Jól kivehető a cserél tű, amelyet a sértetlen szerelékkel kombináltak.

 

Az oldalnézeti képen látszik az elismerés enyhe íveltsége.

 

A harmadik referenciadarab szintén cink alapanyagú, eredetileg eddig ismeretlen gyártó termékeként azonosított példány, amelyet azonban sajátosságai alapján leginkább a lüdenscheidi Steinhauer & Lück termékei közé sorolhatunk. A hátoldal enyhén könnyített, durva kidolgozású, valamint a Steinhauer termékekre jellemző beakasztókampó és kerek keresztmetszetű tűvel ellátott zsanértömb jellemzi. Részleteit tekintve szintén szegényesebb, mint a legelső Schwerin példány.

 

Az előlapon már csak foltokban figyelhető meg az aranyozás. A cink alapanyagú jelvényekre jobbára gyenge színtartás jellemző.

A jelvény oldalnézeti fotón. Látható a gyengébben eldolgozott, enyhén sorjás kidolgozás a koszorú belső felén.

Az elismerés jellegzetes Steinhaur & Lück gyártmányokra jellemző hátoldali megoldásokkal rendelkezik.

Mindkettő cink alapanyagú jelvény már inkább a háború második felére jellemző. Hiába részletszegényebbek és igaz hanyagabb daraboknak tűnnek, de mindkettő korabeli, eredeti példány.

A fent bemutatott jelvény joggal nevezhető az egyik legimpozánsabb hadijelvénynek. Viszonylag jól beszerezhető, gyakori, de nem túl olcsó kitüntetés. A jó minőségű példányok ára már elég magasnak mondható. A témával foglalkozó gyűjtőknek mindenképpen érdemes beszerezniük belőle legalább egy darabot. Mindemellett érdemes vigyázni, hiszen számos gyengébb és magasabb minőségű van belőlük forgalomban.

 

Felhasznált irodalom:

 

ailsby c.: Combat Medals Of The Third Reich, Great Britain 1987.

doelhe h.: Medals&Decorations Of The Third Reich, Reddick Enterprises 1995.

weber s., skora g. r.: The Kriegsmarine Awards I-II. B&D Publishing 2011.

woods m.: German Medal Makers And Their Marks 1813-1957., MW Militaria 2020

 

Képanyag forrásai:

A viselési fotók forrása: www.pinterest.com, www.2db.com

A tárgyfotók saját képanyagból kerültek megosztásra.