Bevezetés

Az emberiség történelme sok-sok ezer évre vezet vissza és nagyon sok mindent tudunk magunk mögött. Uralkodók jöttek és mentek, társadalmak, civilizációk buktak meg, akár a saját maguk hibájából, akár külső ráhatások segítségével. Olykor a természeti hatások voltak annyira meghatározóak, hogy a legendás adaptációs képességünk sem tudott úrrá lenni a kialakult helyzeten. Több tízezer év alatt megannyi gondolatunk volt, tettünk jót és rosszat, igaz utóbbi alapját mi határozzuk meg, hogy mi számít minek és mi a skála origója, honnan számolunk negatív irányba és mit tekintünk valóban jónak. Tovább árnyalja a képet, hogy ki és milyen ideológia, vallási kiindulópont, egyéb hit, vagy meggyőződés alapján dönti el merre indul el az életben és ott mit szeretne örökül hagyni.

Egyet le kell szögeznünk a történelem nem ismeri a „MI LETT VOLNA HA” fogalmát. Megtörtént és a történeteket a jó szemlélő igyekszik annak tükrében értelmezni, hogy a lehető leg objektívebben tudjon belőle tartalmat kinyerni és a látszólag olykor meglehetősen értelmetlen cselekményhalmazok mögött folyamatokat felismerni. Ezeket összehasonlítva korábbi időszakokkal tendenciákat jellegzetes vonásokat azonosít, folyamatokat modellez és ami a legfontosabb az ismétlődéseket is kiemelt figyelemmel kíséri. Ez is egy tudomány, noha sokszor egy perifériás, haszontalan dolognak tartják, de valahol a történelem jövőkutatás is, hiszen a múlt eseményei segítenek megérteni a társadalmak alapvető működési elveit, annak szükségleteit és különböző, szélsőséges helyzetekre, krízisekre adott válaszreakcióit.

Ami nagyon fontos, hogy az eseményeket nem érdemes relativizálni, hogy ugyan, más már korábban megtette, illetve nem is jelentős, ennek és annak az eseménynek a tükrében. Ez a gondolat gyakran felmerül a szovjet GULAG és a III. Birodalom táborrendszerének súlya kapcsán is. Nem érdemes bele sem menni, hiszen mind a kettő esetében, ahogy más, történelmi szempontból fontos események az értékelése a maga kontextusában és jelentőségében van helye, egymáshoz viszonyítva el lehet torzítani az alkotott képet. A történész ebben a helyzetben nem egy objektív szemlélő, hanem aktívan beleavatkozik a tények egymással függésben lévő hálójának szövetébe. Emiatt már nem csak információt közöl, hanem a beavatkozás és torzulás okán saját történetet mesél, amely sok szempontból lehet káros, ha azt valaki forráskritika nélkül felhasználja.

Nagyon messziről és egy kört leírva közelítem meg a történetet, hiszen napjainkban is erősen felismerhető egyfajta torzulás, amely igaz nem a klasszikus értelemben véve relativizál, de valahol mégis egy kalap alá vesz mindenkit.

1. kép – Német katonák adják meg magukat amerikaiaknak. A felvétel 1945 májusában készült. Forrás: Life Magazin Archívuma

Történeti keret 1945 után
1945. május 8-at írunk, a III. Birodalom számára véget ért a küzdelem és egyben létezése is. Németország és Európa nagy része romokban. Noha Japán még nem adta fel és számos helyen folyik a harc, de a fegyverek nem ropognak az öreg kontinensen. A viharfelhők azonban nem oszlottak fel teljesen, egy új konfliktus, egy csendesebb, felőrlő időszak veszi kezdetét. Most egy harmadik szereplő / blokk nélkül néz szembe egymással a terjeszkedő Szovjetunió és a Nyugat. Ezt tekinthetjük egy ideológiai egymásnak feszülésnek is, hiszen, ha lebontjuk, akkor ez a kommunizmus és a kapitalizmus világnézetének és berendezkedési rendszerének a különbségeiből fakadó ellentétnek. Noha még a háború véget sem ért Churchill és sokan mások már látták, hogy elkerülhetetlen lesz az ellentét a Szovjetunióval. Ennek pontos lefolyása és annak kirobbanása teljes rejtély volt, de korábban sok jel utalt rá, hogy a szövetség csak időszakos és a III. Birodalom eltűnésével csak tovább gyengül majd. Ebbe a hiú ábrándba kergette magát több német vezető is, mint Heinrich Himmler, vagy Joseph Goebbels, akik meg voltak győződve róla, hogy a németekre, a tapasztalatukra és legfőképp magára a Birodalomra szükség van, ha le akarják gyűrni az Európára leselkedő fenyegetést, ahogy a korabeli német propaganda is megfogalmazta.

Utóbbi ábrándozások valótlannak bizonyultak és a III. Birodalomra nemhogy nem volt szükség, hanem igyekeztek annak puszta emlékét is eltörölni, legyen az épített emlék, irat, szimbólum, bármi, amiből akár csak egy kis esélye is van újjáéledni. Azt el kell ismerjük, hogy a propaganda, a szimbólumhasználat, olyan finom, koherens, óraműpontossággal működő rendszert alkotott, amely sikeresen befolyásolta a német lakosság döntő hányadát, hogy a kijózanodás 1945 májusa után sokkal fájdalmasabb volt, mint azt sejteni lehetett. Mivel minden más információtól szinte teljesen el voltak zárva a lakosok, így az egyetlen lehetőség az információ megszerzésére az állami hírcsatornák voltak, legyen szó a rádióadásokról, a nyomtatott sajtóról, vagy a párt agitátorairól. Minden, ami az állami hírcsatornáktól független véleményt alkotott, azt ellehetetlenítették, üldözték és dezinformációnak bélyegezték. Annyira egységes, jól megjegyezhető és összehangolt volt a kommunikáció, hogy sokan elhihették – kiragadott példaképpen – a Berlint körülzáró szovjet csapatok egy igen veszélyes csapdába sétáltak bele.

2. kép – A vádlottak padján: Hermann Göring, Rudolf Hess, Joachim Von Ribbentrop, Wilhelm Keitel and Ernst Kaltenbrunner.

Egy történet véget ért: elkezdődtek a nürnbergi perek, amelyek során igyekeztek először az első számú felelősöket kérdőre vonni. Ez azonban csak a kezdetét jelentette annak a korszaknak, amely már a Hidegháború árnyékában zajlott. A Kelet és Nyugat ellentéte egyre csak nőtt, és Európára leereszkedett a vasfüggöny.

Részleteit nem taglalva véget ért ez az időszak is, Németország újra egységes lett, a Kelet Európai országok fellélegeztek, de egyben egy új kihívással néztek szembe, hiszen a Szovjetunió felbomlásával egy hatalmi űr keletkezett.

A társadalom újból változáson esett át a vasfüggöny mögötti államok esetében, hiszen a demokratikus berendezkedések kialakítása, a közös vagyonelemek felosztása rendkívül nagy terheket rótt a társadalmakra. Ennek egy apróbb mozzanata volt, hogy itt is elkezdődött, amit kevesebben mertek, érdeklődni a második világháború tárgyi anyaga iránt.

Trófea és gyűjtés

Noha a háború alatt már létezett a gyűjtés fogalma a szövetséges csapatoknál. Ekkor még kifejezetten hadi trófeaként jelennek meg a III. Birodalom tárgyai. Sokszor találkozhatunk velük fotókon, különböző felületeken publikálva. Ezeket rendszerint megkapta a család egy üzenettel. Valahol érthető, hiszen az ellenfél által hátrahagyott tárgyak felgyűjtése és trófeaként kezelése egy bevett gyakorlat volt az emberiség történelmében és egyáltalán nem számított ez akkor sem egyedülálló dolognak.

Erre egy remek példa volt és az állami reprezentációban is megjelent az a német Pickelhaube sisakokból épített piramis, amelyet New York városában emeltek, a Park Avenue-n az első világháború lezárását követően, sok ezer (különböző források 12.000 és 85.000 közé teszik a darabszámot) német fejfedőből a győzelem emlékére.

3. kép – New York Park Avenue impozáns sisakokkal díszített piramisa. Noha egy felépítményre lettek rögzítve a sisakok, ígyis többezer darab volt szükséges a megépítéséhez. A források eltérő számokkal dobálóznak, de valahol 12-18.000 darabról lehett szó.

Természetesen gyűjtöttek az oroszok is, de kicsit másképpen. Láthatunk fotókon átalakított Rohamosztagos dísztőröket (Sturmabteilung Dolch), kireszelt, átalakított övcsatokat, de módszeres gyűjtés mégis az angolszászok esetén figyelhető meg jobban egyéni szinten. Amiben viszont az oroszok büszkélkedhetek, az a hatalmas mennyiségben, az állami reprezentációra felgyűjtött anyag volt. Több fotó is igazolja a ma hatalmas gyűjtői értéket képviselő tárgyi anyag megjelenését, amelyet példának okáért az 1945 június 24-ei moszkvai győzelmi parádén is reprezentáltak.

Összességében tehát elmondható, hogy a gyűjtés, mint jelenség jelen volt. Amennyiben azt vesszük a második   világháború esetén a szovjet fél állami narratíva alapján tevékenykedett és kevesebb volt benne az egyéni motiváció, addig a nyugati szövetségesek egyénileg igyekeztek anyagot gyűjteni maguknak. Mindkettő reprezentációs, de annak társadalmi hatása egészen más.

4. kép – Moszkva, 1945. 06. 24. – A legyőzöttek jelképei, mint a győzelem kézzel fogható bizonyítéka.

Erre nyugaton a kapitalizmus egyből meg is találta a piaci rést, hiszen a nagy mennyiségben jelen lévő német hadianyagot, legyen az fegyver, felszerelés, kitüntetés, mozdonyokról leszedett állami szimbólum, gyűjtői katalógusokban postázták és cikkszám alpján rendelhetővé tették. A III. Birodalom tárgyai éppoly elfogadott gyűjtési területnek számítottak, mint, ha valaki bélyeget, polgárháborús militáriát, vagy éppen ókori numizmatikát gyűjtene. Volt hagyománya és nem is zavart ez különösebben senkit.

Keleten más volt valahol a helyzet, hiszen látható, hogy itt igyekeztek mindazt elfelejteni és elfeledtetni, ami történt. Más volt a narratíva, a hatalom önmagára is veszélyesnek látta, nehogy valaki, vagy valakik újból a szélsőséges eszmék mentén megkíséreljék, amely egy világ méretű krízissé nőtte ki magát. Mindemellett természetesen a gyűjtés nem jelentett nagy problémát. Első világháborús sapkajelvények, képeslap, numizmatika (kivéve, ha aranypénzek voltak, az már határesetesebb történet volt), bélyeg, egyéb jelvény, kitüntetés, talán ekkor élte akár hazánkban is virágkorát. Gyűjtői klubbok voltak, kiadványok jelentek meg, komplett kis közösségek jöttek létre és működtek, vándorkiállításokkal. Ebben a rendszerben nem nagyon kapott helyet a második világháború. Ahogy idősebb gyűjtőkkel beszélgettem, úgy nem csak a német emlékanyag úgy a magyar, vagy az orosz sem kapott benne nagyon helyet.

5. kép - A Shotgun News egyik hirdetése. Amennyiben jól megfigyeljük, az alsó hasábot, akkor láthatjuk, hogy egy MP44-et kiváló, vagy új állapotban már 49.95$ összegért meg lehetett rendelni, hozzá néhány tartalék tár pedig csak 6.95$ összeget képviselt. Forrás: Reddit

Rendszerváltás, piac és hamisítás

A vasfüggöny lehullását követően a kilencvenes évek megmutatta, hogy van igény a III. Birodalom emléktárgyaira. Így nem csak Kelet-Európa belső piacaira gondolok, hanem arra a keresletre, amely a különbző történeti vonatkozású tárgyak Nyugatra áramlását indította el. Noha hatalmi űr alakult ki az élet sinte minden területén, úgy a gyűjteményi tárgyak körében is jelentkezett egy fontos piaci alapszabály felborulása. A kereslet és a kínálat teljesen összeomlott, nagyobb volt az igény, mint amekkora mennyiségben fellelhetőek lettek volna ezek a tárgyak. Szinte Kelet-Európa szerte megindult a hamisítás. Emögött ne lássunk semmit, piaci tevékenység volt, aki könnyű pénzt akart szerezni ebből, az vagy a terjesztői, vagy az előállítói oldalon részt vett ebben. Ezt kifejezetten segítette, hogy nem álltak rendelkezésre internetes források, fórumok, vagy jobb szakkönyvek. Ebben több fő centrum is kialakult, amelyek között élen a lengyelek és mi magyarok jártunk, talán bizonyos tárgyak esetében talán sajnos járunk is. Sokszor kerülnek fel a kifejezetten „V-Chest fake” (V mellű sas, amely a jellegzetes V formáról kapta a nevét) Fegyveres Védőosztag (Waffen SS) csatok, amelyeket a szakma jelenleg magyar műhelyhez köt.

A képet tovább árnyalnám azzal, hogy a másolatok között ott voltak azok, amelyek a régi kitüntetéseket előállító, de a háború után túlélést kereső műhelyekben készültek, mint az unásig ismételt Rudolf Souval, Steinhauer & Lück illetve egyéb, névtelen gyártók is.

A gyűjtés persze nem állt meg és ha belegondolunk 1991-től már több, mint 35 év telt el. Voltak, akik pórul jártak, mivel igazán sok másolattal lettek szegényebbek, vagy szert tettek valóban komoly hagyatékokra. Az információ azonban mára hozzáférhető és jól kezelhető, bárki hozzáfér, ha nagyon szeretne, legyen az alkalmi segítség vagy szakirodalom, komolyabb fórumtagság. Ennek eredményeképpen a gyűjtemények egyre jobban megszabadulnak a nem korabeliként kezelendő daraboktól, kialakul egy tisztább kép.

Eddig szerintem mindenkinek világos volt a kép és mondhatni tényként kezelendő mindaz, amit nagyon röviden leírtam, noha a gyűjtéstörténet albumának első bekezdése sem lehetne, hiszen csak nagyon nagy vonalakban végig szaladtunk eseményeken, amely azonban fontos, hogy jobban értelmezhessük azt, ami ma kialakult a gyűjtés területén.

6. kép – A klasszikus, agyonismételt V-Chest övcsat. Jól látható, hogy milyen markáns vonalat képez a sas mellén a tollazat. Forrás: WAF – Wehrmacht Awards Forum

Közösségi terek és platformlogika

Leszögezem, a gyűjtés nem ideológia, hiszen minden tárgy egy korszak lenyomata, amely megtörtént események sorozata. A gyűjtő attól nem kell egyetértsen a tárgy mögött rejlő ideológiával és döntésekkel, hiszen a korszak szemlélője, nem résztvevője annak. Nem is lehet, mert időben és térben sem ott van, így maga gondolat is okafogyott.

A fórumok mellett talán a social media volt, ahol teljesen kitárult a gyűjtői világ. Sok ezer fős csoportok alakultak. Elemezték a tárgyakat, gondolatok születtek, gyűjtemények lettek megritkítva a másolatoktól, szakmai viták alakultak ki. Sokan tematikusan osztottak meg, kezdtek bele a komolyabb gyűjtésbe. Az embereket a tárgyak érdekelték. Nem hangoztattak narratívákat, nem relativizáltak, amelyre a csoportok adminisztrátorai különösen figyeltek. Magam emlékszem, hogy 2018 körül azonban minden megváltozott. A szvasztika kényes szimbólum lett. Senkit nem érdekelt, hogy a tárgy gyűjtői szemléletű, vagy ideológiák mentén került megosztásra. Oldalak, személyek kerültek tiltásra. Saját példámból emlékezve 15.000 főnél is nagyobb gyűjtői csoportot tiltott le a FB egy este alatt, visszamenőleges döntéssel, figyelmeztetés nélkül.

Ezek a csoportok, vagy utódcsoportjaik a mai napig túlélnek, kisebb, nagyobb számban és igyekszik mindenki a maga kreatív módján megoldani, hogy a kényes szimbólum ne látszódjon, vagy ne lehessen úgy értelmezni. Mindenkinek megvan a maga stratégiája a matricáktól a homályosításon át a részleges bemutatásig. Ez a folyamatos küzdelem azonban az algoritmusok árnyékában zajlik, amelyek egyre jobban tudnak felismerni minden apró részletet, kapcsolják a szöveg kontextusát és igen, gyakran tiltás, vagy figyelmeztetés lesz a vége.

Megoldás-e? Jogosan merül fel a kérdés. A gyűjtő nem árt senkinek, az csak gyűjt, többnyire a vitrin előtt áll, számol, mi hiányzik még, mi illene oda, miből van több és cserélné el más tételre. A gyűjtés olyan, mint bármelyik hobbi, pénzt igényel és, ha igazán jók akarunk benne lenni, akkor képezzük is benne magunkat.

Válasz valójában nem, hiszen a gyűjtői csoportok nem szélsőségesek, nem mások ellen uszítanak, hanem bemutatnak, adnak, vesznek, csereberélnek. Egy válogatás és mérlegelés nélküli szabályozás eredményeképpen azonban kényessé vált még a gondolat is, hogy valaki ilyesmiket birtokol, vagy mutat be. A tárgy maga halott dolog, csak az ember ad neki bármilyen gondolatot. A letűnt korok és birodalmak emléke is fakó, nagyon marginális jelenség, hogy ideológiai alapon szerveződve csoportosuljanak eszmék mögé. A történelmi tárgyak nem veszélyesek, de attól függően milyen kontextusba helyezzük azzá válhatnak.

Ennek kapcsán merült fel sokszor a kérdés, amely tematikus csoportok rendszeres témája, hogy a szovjet szimbólumok miért nem tiltottak a közösségi média felületein? Itt azonban az írásom elején is részletezett veszélyes relativizálás irányába szokott elkúszni a beszélgetés vonala, amit helytelenítek.

Le kell szögezzük a tiltás az adott platformok hatásköre, mi vagy megfelelünk ezeknek, vagy távozunk a felületről. Valahol a felhasználónak nagyon kis ráhatása van. Maga a platform is a felesleges viták, panaszok elkerülése végett igyekszik egy általános tiltási szabályt követni, mintsem belekeveredni egy nagyobb problémába.

Ennek következtében pedig inkább meg kell értsük azt, hogy nyilvánvalóan a tiltás mértékének növelése sok esetben pont fordított hatást válthat ki az arra fogékony közönségnél. Maga tiltott gyümölcs, amelyet annyira tiltanak, akkor biztos van mögötte valami. Mindemellett a tiltás eredményeképpen kevesebb valós információ jut el a tárgyakról, ilyenkor szoktak félresikerült narratívák is közbeszéddé, valósággá formálódni a digitális térben. A szemszögemből nézve olyan, mintha a korszak értelmezését, tárgyainak vizsgálatát nem nézné jó szemmel egyik platform sem és egy általános problémaforrásként értelmezné, amelyet jobb a szönyeg alá seperni, mintsem beszélni róla, vagy szembe nézni azzal a ténnyel, hogy történelmi emlékekről van szó.

6. kép – Amerikai katonák zsákmányolt zászlóval. Jól ismert fénykép, sok hasonló párhuzammal.

Mit jelent a „hatástalanítás”?

A gyűjtő feladata azonban az objektivitás megőrzése, a megfelelő forráskritika használata és a tárgyak tárgyként kezelése. Utóbbi ismét kihangsúlyozandó, hiszen akármeddig is nézzük egy kor hátrahagyott emlékanyagát nem itat minket át önkéntelenül annak korszellemével és narratívájával, azaz nem kelünk fel holnap a kommunista- vagy a nemzetiszocialista német munkáspárt tagjaként. Emellett természetesen egy nagyon fontos gazdasági vonalra is fel kell hívni a figyelemet. A gyűjtés üzlet, emberek megélhetése, hobbija, sok pénzt áldoznak bele, ahogy a hamisítás korábban, úgy ma is megfigyelhető szinte minden ágazatban. A közösségek valahol fontos színterei a hamisítványok és egyben a csalók kiszűrésének, védenek mindenkit.

A tárgyak nem korszellemet hordoznak, hanem a kor művészeti lenyomatán keresztül jelenítik meg azt, ami egykor történt. Más feladatuk akkor sem volt, a mögöttes narratíva adta meg azt, amivel egységet alkottak. A narratíva azonban mára megfakult, értelmét vesztette és nem is tekinthető relevánsnak, hiszen történelmi kontextusban, megfelelő módon értelmezve kell rá tekinteni.

A horogkereszttől, vagy a sarlókalapácstól önmagában félni, mint tárgytól szükségtelen, hiszen egy jelkép jelentését mindig a kontextus és a használat szándéka adja. Ennélfogva minél jobban tiltunk valamit, annál valószínűbb, hogy az hosszú távon és más formában fog kárt okozni, mint ahogyan azt gondoltuk. A történelmet és a korokat megismerni és megfelelően kell értelmezni, nem eltüntetni és úgy tenni mintha meg sem történt volna. Ezt direkt oktatási és múzeumi kommunikáción keresztül és saját magunk által értelmezve is tudjuk biztonságosan kezelni.

A III. Birodalom - amelynek gyökerei valahol a Compeignei-erdő vasúti kocsijából erednek - és annak emlékei többféle megítélésen mentek keresztül annak bukását követően. Voltak a győzelem reprezentációs eszközei, voltak gyűjtött relikviák, vagy egy berendezkedésre veszélyes ideológia direkt hordozóeszközei. Napjainkban minden körülötte felgyűjt tragikumot figyelembe véve egy korszak, egy birodalom felemelkedésének és hanyatlásának darabkái, a 20. század legnagyobb katasztrófájának emlékei. Gondoljunk bele, hogy mára már alig egy maroknyi túlélője van a korszaknak, aki még személyesen élte át a korszak bármelyik pillanatát. Mindemellett ez az emberiség történetének első konfliktusa, amely talán a legapróbb részletig film és fényképanyagban is dokumentált.

Félnünk aligha kell tőle, de felelősséggel kezelni az emlékét sok szempontból igenis szükséges. A szélsőséges ideológiák terjedéséért és az általuk okozott kár mértékének tekintetében meg kevésbé okolhatók pusztán a tárgyak. Az egyoldalú és rögeszmés tiltás, üldözés pont nem a különböző szellemiségek és ideológiák terjedését gátolja, hanem megszünteti azt a párbeszédet, amely által jobban értelmezhetőek lesznek és egy olyan narratíva kialakulását segítik elő, amelyet az edukáció nem tud kontrollálni azon a szubkulturális szinten, ahová az zsugorodott.

8. kép – A különböző platformok szigorú szabályai több év megfeszített gyűjtői tevékenységét, egy közösség kitartó tudományos és oktatási célú munkáját is egy éjszaka alatt képesek tönkretenni, így nem javasolt minden kutatási anyagunkat, megfigyeléseinket, gyűjtői albumainkat csak ott tárolni.

Következtetések 

• A történeti tárgyak önmagukban nem ideológiák: a kockázatot a kontextus és a szándék teremti meg.
• A háború utáni emlékezetpolitika a jelképeket kiemelten kezelte, mert a propaganda bizonyítottan erős hatásmechanizmust épített rájuk.
• 1990 után a piac (kereslet–kínálat) és az információhiány felfuttatta a hamisítást; ma a hozzáférhető tudás részben korrigálja ezt.
• A közösségi média korszakában a moderáció és az algoritmusok kontextus-érzéketlensége könnyen kriminalizálja a gyűjtői szándékot is.
• A „hatástalanítás” kulcsa a fegyelmezett keretezés és az edukáció: nem eltörlés, hanem megértés és kontrollált bemutatás.
 

„A jelképek önmagukban tárgyak; a veszélyességük döntően a felhasználási kontextusból és a hozzájuk rendelt politikai szándékból fakad.”