Németország a Két Világháború Között Matricaalbum

A november 9-i forradalmi hevületben kétszer is kikiáltották a köztársaságot, a parlamentarista irányultságú Philipp Scheidemann, valamint a szocialista Karl Liebknecht. A forradalmi munkás- és katonatanácsok nyomására létrejött az ideiglenes kormány, a Népmegbízottak tanácsa, amelyben a „többségi” és a Liebknecht-féle radikális „független” szociáldemokraták foglaltak helyet. A népképviselők kongresszusa 1918 decemberében előkészítette az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztását; az ország történelmében először a nők is szavazhattak. De a tüntetések továbbra is folytatódtak és 1919 januárjában a bolsevik Spartakus-csoport felkelését a többségi szociáldemokrata Ebert-kormány a felfegyverzett szabadcsapatok segítségével leverte, vezetőiket, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet pedig meggyilkolták. A politikailag instabil helyzet miatt a nemzetgyűlés Weimarba helyezte át a székhelyét – innen kapta a nevét az ország új politikai berendezkedése.

A nemzetgyűlés alapvető feladata a politikai rendszer új kereteinek megteremtése volt. Rövidesen elfogadták az 1919. augusztus 14-én hatályba lépő új alkotmányt. Emellett hagyományos parlamentként is működött, törvényeket és költségvetést alkotott és megszavazta az államfőt (Friedrich Ebertet). Philipp Scheidemann vezetésével többpárti kormánykoalíció jött létre. A kormánynak mind a bel- mind a külpolitikában rendkívül nehéz dolga volt. A belpolitikában elsődleges céljául a társadalmi béke megteremtését és a hadigazdaság békeidőkre való átalakítását tűzte ki. A gazdaságban, az igazságszolgáltatásban és a hadseregben azonban megmaradtak a régi birodalmi struktúrák és felelős személyek, azért néha az 1919-es változásokat „befejezetlen forradalomként” is emlegetik. A szocialisták egyértelmű vívmánya volt viszont a nyolcórás munkanap és a vállalati munkástanácsok bevezetése, valamint a szakszervezetek működésének engedélyezése.

A külpolitikát a versailles-i szerződés határozta meg. A világháborúban győztes antant súlyos feltételeket szabott: Németország elvesztette területének 10%-át (Elzász-Lotaringiát, Nyugat-Lengyelországot és Észak-Schleswiget), megszállták a Rajnától nyugatra eső területeit, lefegyverezték hadseregét és hatalmas háborús jóvátétel kifizetésére kötelezték. Ezenfelül a szerződés kimondta, hogy a háború minden veszteségéért a németek és szövetségeseik felelősek. Bár az aláírást a győztesek csak teljes megszállással való fenyegetőzéssel tudták kikényszeríteni (Scheidemann le is mondott az államfői posztjáról), a német közvélemény nagy része később is azon a véleményen volt, hogy meg kellett volna tagadni a békeszerződés elfogadását.

A belső és külső problémák miatt a köztársaság politikai életét hosszan tartó instabilitás és egyre erősödő antirepublikánus hangok jellemezték. 1920 márciusában a katonai diktatúrát bevezető Kapp-puccs elűzte Berlinből a kormányt, de a lakosság ellenállásán és a munkások általános sztrájkja miatt megbukott. A Ruhr-vidéken a szélsőbaloldali Ruhr-vidéki Vörös Hadsereg felkelését kellett leverni. A versailles-i békét aláíró Matthias Erzberger pénzügy- és Walther Rathenau hadügyminisztereket szélsőjobboldali terroristák meggyilkolták. 1923-ban általános válság tört ki: a gazdasági visszaesés és a hatalmas infláció mellett a Rajna-vidéken szeparatista, Hamburgban pedig kommunista felkelésre került sor; november 9-én pedig a szélsőjobboldali müncheni sörpuccsot kellett levernie a kormányzatnak (ezt követően került börtönbe Adolf Hitler).

A rajnavidéki felkelést és a vágtató inflációt Gustav Stresemann kancellárnak sikerült megfékeznie (utóbbit egy pénzreformmal). A Dawes-terv segítségével 1924-re viszonylagos stabilitást ért el és képes volt infrastrukturális fejlesztéseket, otthonteremtési programokat elindítani. Az 1920-as években a gazdasági nehézségek ellenére megindult egy intellektuális pezsgés, a művészetben (irodalomban, festészetben, építészetben egyaránt) előretört az avantgárd; emellett azonban erősek maradtak a konzervatívok is, akik gyanakodva szemlélték a művészetet és a társadalmat felforgató tendenciákat.

Az 1920-as évek közepére véget ért az ország külpolitikai elszigeteltsége. A Dawes-terv átütemezte a háborús jóvátétel fizetését és amerikai hitelek és befektetések segítségével a gazdaság is növekedésnek indult. Az 1925-ös locarnói konferencián garantálták a nyugati német határokat, egy évvel később pedig Németországot felvették a Népszövetségbe. A kiegyezést nyélbe ütő francia és német külügyminiszterek, Briand és Stresemann megkapták a Nobel-békedíjat.

Friedrich Ebert halála után az 1925-ös államelnök-választáson a jobboldali tábornagy, a 77 éves Paul von Hindenburg lett a győztes, aki meggyőződéssel hirdette a „tőrdöfés-elméletet” (miszerint Németország csak azért vesztette el a háborút, mert a zsidók és a baloldaliak „hátbaszúrták” a kormányzat megdöntésével). Az 1928-as választások után azonban baloldali-nemzeti liberális koalíció alakulhatott a szociáldemokrata Hermann Müller vezetésével. A koalíció 1930 márciusában a munkanélküliségi segélyezés finanszírozása miatti vitákban felbomlott, bár ekkorra már javában éreztette magát az 1929-es nagy gazdasági világválság hatása is és az amerikai tőke beáramlása teljesen leállt.

Hindenburg elnök a centrista Heinrich Brüninget nevezte ki kancellárnak, aki korábban elsősorban pénzügyi területen mutatott tehetséget. A Reischstag leszavazta programját, mire az államelnök feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki. Ennek eredményei azonban csak fokozták a bizonytalanságot, mert a korábbi pártok támogatottsága csökkent, viszont bekerültek a Reichstagba a nemzetiszocialisták és a kommunisták. A kancellár Brüning maradt és parlamenti támogatottság híján terveit Hindenburg elnöki rendeletekkel valósította meg. A legitimitás hiánya mellett szigorú válságkezelési programja (adóemelés, a támogatások csökkentése) miatt hamarosan nagyon népszerűtlenné vált. A külpolitikában az német-osztrák vámunió gondolatának felvetésével váltotta ki Franciaország és Nagy-Britannia tiltakozását.

Az 1932-es elnökválasztást ismét Hindenburg nyerte, aki ezután megvonta támogatását Brüningtől, és a szintén centrumpárti Franz von Papent nevezte ki kancellárnak. A konzervatív arisztokrata Papen kormányát gúnyosan „bárókabinetnek” vagy „monoklikabinetnek” hívták, és tovább erodálta a közvélemény hitét a demokratikus parlamenti rendszerben. Tekintélyelvű rendszerének egyik jellemző mozzanata volt a Porosz Szabadállam (Németország fő tagállama, a Porosz Királyság utóda) szociáldemokrata vezetésének puccsszerű eltávolítása és birodalmi biztossal való helyettesítése. Papennek alig volt parlamenti támogatottsága és amikor az ellenállást a Reichstag feloszlatásával próbálta letörni (júliusban és novemberben is) csak azt érte el, hogy a gazdasági és politikai válság miatt csalódott választók a radikális pártokra voksoltak. Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja (NSDAP) a júliusi választást 37, a novemberit 33%-kal nyerte, de az Ernst Thälmann-féle Németország Kommunista Pártja is harmadik erőként volt képes megjelenni.

A Reichstag a novemberi választás után is elutasította Papen programját, ezért Hindenburg helyette hadügyminiszterét, Kurt von Schleichert bízta meg a kormányalakítással. Schleichert megpróbálta megszerezni az NSDAP támogatását azzal, hogy a párt második emberének, Gregor Strassernek felajánlotta az alkancellári posztot. Hitler ezt a személye elleni árulásként fogta fel és leváltatta Strassert. Schleichert 1933. január 28-án ismét a parlament feloszlatását kérte Hindenburgtól, de az (Papennel való konzultálás után, aki Hitlert javasolta kormányfőnek, azzal, hogy ő alkancellárként majd kordában tartja) elutasította kérését és január 30-án Hitlert kérte fel kormányalakításra.