Cikkek érdekességek
1945 áprilisában a Birodalom az elkerülhetetlen vég felé száguld. A megadásról szó sem lehet. Mind keleti, mind nyugati irányból egyre közelebb érnek a szövetséges csapatok. A szovjetek már Berlinnél. A vezetés azonban minden alkalmat megragad, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Ennek egyik eszköze a súlyosan romló morál javítása, amelynek egyik legfontosabb elérhető eszköze a propaganda volt.
Új sorozatomban esetenként egy-egy történettel teszem színesebbé a megjelenő írásokat. Egy pici korabeli hangulat sosem árt. Most egy éppen évfordulós márciusi eseményről mesélek.
Mindenki elött ismert a kép, amelyen egy vörös katona sepergeti a német dobozos kitüntetéseket a kancellária lépcsőin. (1. kép, amely a cikk borító-, nyitóképe egyben) Tényleg ez lett a sorsa a manapság általunk gyűjtött és már felértékelt kitüntetések sorsa? Nem egészen. Az az igazság, hogy Zsukov a Vörös hadsereggel 300.000 főt élőerő veszteség árán bevette Berlint, ott nekik már csak a szétlőtt város, pár elszenesedett hulla meg a poros kietlen bunker maradt. A valódi kincsek az amerikaiakhoz kerültek.
Sokszor találkozunk különböző okmányokkal, amelyek a tárgyi emlékekkel szemben mindig vegyes figyelemnek örvendtek az elmúlt években. sokszor a gyűjtők perifériájára kerülnek egy szebb sisakkal, vagy hidegfegyverrel, esetleg kitüntetéssel szemben, azonban még is személyesebb, beszédesebb történettel rendelkeznek, mint egy másik típusú tárgy.
Az úgynevezett Siegfried-vonal előzményei még 1916-17-re nyúlnak vissza, hiszen a Hindenburg-vonal szakaszát képezték az első világháború során. Később, az 1930-as évektől kezdték azt átalakítani, korszerűsíteni és nyilvánvalóan a Maginot-vonal egyfajta ellenpólusaként kezelték. Maga az elismerés is a második, eredetileg Westwall-ként (később Siegfriedstellung, Führer-vagy Hitler-vonal, Védővonal, azaz Schutzwall, Todt-vonal, azaz Todt-linie nevekkel is illetik) elnevezett védelmi rendszerhez kapcsolódik, így a történet is ennek megfelelően csak ezen időszakot dolgozza fel.
A cikk témája középpontjában egy, a gablonzi Walter & Henlein műhely által gyártott II. osztályú vaskereszt áll.
A német Reichszeugmeisterei azaz RZM visszatérő téma a gyűjtők körében. A téma leggyakrabban a különböző tárgyakon felbukkanó gyártójelek alapján jön elő. Sokan hallottak róla, mondhatni felszínesen, keringenek gyártói listák. Én itt a saját ismereteimet szeretném bemutatni a témával kapcsolatban, legyen ez inkább amolyan amatőr kutatói pillanatfelvétel.
A cikk előző részében nagy vonalakban végig vettük a szabályozások és a formavilág változásait, de nem taglaltam egyes típusok sajátosságait. Noha maga ez a cikk sem hivatott teljes egészében lefedni az összes, többszáz különböző variánst, mégis némiképpen egy rövid vezetőként funkcionál a Páncélos Jelvények gyűjtésének tematikus világában. Emellett bepillantást nyerhet az olvasó az árak változásába egy régebbi és egy viszonylag új kiadású gyűjtői katalógus lapjain keresztül.
Ahogyan sok minden más kitüntetés, úgy az itt tárgyalt, a páncélos fegyvernem számára alapított elismerés sem előzmény nélküli. Története egészen az első világháborúig nyúlik vissza. Noha az első német A7V páncélosokat 1918. március 27-én vetették be, valós harctéri körülmények között, mégis fordulópont a történet szempontjából. Igaz létszámuk a háború végéig nagyon alacsony maradt és mindösszesen 25 darab készült belőlük, nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, pláne nem lehetett velük megváltoztatni a háború kimenetelét. Ezzel azonban a történet természetesen nem érhetett véget.
Az anschluss medál egy hármas sorozat része, ide tartozik a Szudéta medál és a Memel medál is. A három darabot szokták a „virágfüzéres háború” (Blumenkrieg) kitüntetésének nevezni, hiszen itt a hadmozdulatok vér nélkül, harc nélkül zajlottak.